elvisz a szél

'Majd minden eltűnik, elvisz minket a szél"

A francia változat is remek, meg kell hagyni, de magyarul a Kistehén Tánczenekar előadásában az igazi. Egy: mert magyar. Kettő: mert így hallottam először.
http://www.youtube.com/watch?v=NrgcRvBJYBE&feature=related
Annyira hangulatzene, de nem szeretik sokan. (Legalábbis ismerősök közül) Pedig csak elengedni kell tudni minden felesleget, vagy leállni a gondolatokkal. Megy? Nem megy? Megtanulom, megígérem...

Tegnap este találtam, érdemes időt szánni rá! Cenzúra nincs, elnézéseket kérek...

Üvöltés
(Howl)
Carl Solomonnak
Eörsi István fordítása

I.

Láttam nemzedékem legkiválóbb szellemeit őrülettől szétroncsoltan, éhezve hisztériukus-pucéran,

vánszorogva néger utcákon át hajnalban hajszoltak dühödt Tűdöfést,

angyalképű hipsztereket akik ős-mennyei vággyal tapadnának az égi gépzet csillagos dinamójához,

akik szegényen és rongyosan és beesett szemmel és szipósan felültek füstölve a hidegvizes lakás természetfeletti éjszakájában a városok csúcsai fölött lebegve tűnődő dzsessz-zenére,

akik lecsupasztották agyukat a Mennynek a Magasvasút alatt és tántorgó mohamedán angyalokat láttak bérházak tetején fényárban úszva,

akik sugárzó-hűvös szemmel járták az egyetemeket Arkansast és Blake-fényű tragédiákat hallucinálva a háború túdorai közt,

akiket elűztek az akadémiákról mert becsavarodtak és obszcén ódákat firkáltak a koponya ablakaira,

akik borostás szobákban gatyában guggolva elégették pénzüket papírkosarastul a Rémségre fülelve a falon át,

akiket letartóztattak mert ágyékszakállukban marijuánával lépték át Laredónál a határt New York felé,

akik tüzet nyeltek festő szállodákban vagy halálos terpentint ittak a Paradise Alleyben, vagy eltisztítótüzelték torzójukat minden éjszaka

álmokkal, drogokkal, riasztó rémlátomásokkal, szesszel és fasszal és véget-nem-érő numerákkal,

az elmében didergő felhő és villám példátlan zsákutcáit amint Kanada és Paterson pólusai közt kanyarogva kivilágítják a köztes Idő teljes mozdulatlan világát,

csarnokok áttetsző meszkalin-tömörségét, temető-udvar hajnalán zöld fát, bormámort háztetők fölött, külvárosi kirakatokból drogosan meglovasított autóba szivárgó dzsessz-zenét, közlekedési lámpák neonvillogását, napot és holdat és a brooklyni fák vibrálását sövöltő téli homályban, kuka-hantát és az elme kedves királyi fényét,

akik metróhoz láncolták magukat végtelen benzedrines száguldásra Batterytől a szent Bronxig, míg kerekek és gyerekek zajától kikészülve vonagló szájjal kiégett kongó koponyával belefulladtak a bronxi állatkert iszonyú ragyogásába,

akik elmerültek minden éjjel valamelyik Bickford-csehó tengeralattjáró fényében majd kilebbentek és a sivár Fugazzi-presszó pállott sördélutánjában figyelték a hidrogén-wurlitzer végítélet-robaját,

akik hetven órán át beszéltek egyfolytában a parktól a kéglijükig, a diliháztól a múzeumig, a Brooklyini Hídig,

Platonikus társalkodók elveszett légióit amint levetik magukat a tornácokról a vészkijáratok vaslépcsőiről az ablakpárkányokról az Empire State Buildingről és le a holdról,

blablablablázva sivítva okádva fényeket és emlékforgácsokat és pletykákat susogva és a szem gyönyöreit és kórházak fegyházak háborúk sokkjait,

szellemóriásokat amint hét napon és éjjelen át kiapadnak a teljes önmegtagadásban, ragyogó szemük, a zsinagóga étke, a járdára szórva,

akik felszívódnak a semmi Zenjében Mucsán maguk után húzva a bivalybasznádi városházát ábrázoló kétértelmű képes levelezőlapok csíkját,

gyötri őket Kelet verítéke tangeri csontőrlő kín kínai migrén a kábítószerelvonókúrás newarki sivár bútoroztt szobában,

akik körbe-körbe kószáltak éjfélkor a rendezőpályaudvaron tűnődve, hogy merre tűnjenek el, és elmentek és a kutya se sírt utánuk,

akik füstöltek míg zaka-zaka-zakatolt a tehervonat havon át magányos farmok felé a nagypapa-éjben,

akik tanulmányozták Plotinost Poe-t Juan de la Cruzt a telepátiát és a bibáb kabalát mert a Kozmosz ösztönösen vibrált a lábuk előtt a lapályon,

akik magányosan csavarogtak Idaho utcáin keresve olyan látomásos indián angyalokat akik látomásos indián angyalok,

akik azt hitték hogy csak káprázik az eszük, amikor Baltimore felragyogott természetfeletti önkívületben,

akik limuzinba szökkentek Oklahoma kínai kandurjával a kisváros téli esőjének éjféli utcalámpáitól felajzva,

akik éhesen és magyányosan kószáltak Houstonban dzsesszt vagy szextársat vagy füvet keresve, és követték a bűvöletes spanyolt, hogy Amerikáról és az Öröklétről társalogjanak vele, reménytelen feladat, így hát Afrikába hajóztak,

akik eltűntek Mexikó vulkánjaiban és csak farmerruhájuk árnyát hagyták hátra meg lávát és költészetük hamvát, Chicago kandallójába szórva,

akik fel-felbukkantak a Nyugati Parton az FBI után nyomzva, szakállas, rövidnadrágos, érzékeny bőrű szexi fiúk érthetetlen röplapjaikkal,

akik cigarettável lukakat égettek a karjukba hogy tiltakozzanak a kapitalizmus bódító dohányköde ellen,

akik szuperkommunista pamfleteket szórtak szét az Union Square-n, sírva levetkőztek miközben Los Alamos szirénáinak bőgése meg a Wall Strett bőgése földhöz csapta őket és a Staten Island-i komp is bőgött,

akik sikoltozva roppantak össze fehér tornatermekben meztelenül vacogva más csontvázak gépezete előtt,

akik nyomozók nyakába haraptak és kéjelesen sikoltoztak rendőrautókban amiért nem a bűnnek hódoltak, hanem saját fortyogó homoszexualitásuknak és szeszeiknek,

akik térdenállva üvöltöttek a metrón, nemiszerveket és kéziratokat lóbáltak amikor leráncigálták őket a tetőről,

akik seggbebaszatták magukat szent motorbiciklistákkal és sikoltoztak a gyönyörtől, akik szoptak vagy akiket leszoptak ama emberi szeráfok, a tengerészek, az antlanti és karib szerelem csinibabái,

akik kúrtak reggel este rózsaligetekben közterek füvén és temetőkben szabadon ontva spermájukat bárki örömére, aki akarta,

akik csuklottak vég nélkül vihogásuk zokogásba fulladt a buzi-fürdő kabinjában amikor a szőke és meztelen angyal belépett hogy kardjával átdöfje őket,

akik átengedték fiúszeretőiket a végzet három vén szipirtyójának az egyik félszemű szipirtyó a heteroszexuális dollár a másik félszemű szipirtyó kiinteget az anyaméhből és a harmadik csak ül a seggén és elnyisszantja a mester szövőszékének értelemből szőtt arany szálait,

akik önkívületben és telhetetlenül közösültek egy üveg sörrel a kedvesükkel egy pakli cigarettával egy gyertyatartóval és leestek az ágyról és folytatták a padlón és odalent a hallban és a falnak ájulva fejezték be a végső pina látomásával és elélveztek megszökve a tudat utolsó gheczyje elől,

akik millió lány punciját édesítették remegve a napfényben és reggel vörös szemmel eltökélték hogy megédesítik a kelő nap punciját, pajtában villanó fart és pucérakat a tóban,

aki kurválkodva járta be Colorádót éjjel-lopott autók miriádjain, N.C, e költemény titkos hőse, Denver kakasa és Adonisza - öröm az emlékezetnek a tengernyi sok lefektetett lány üres grundokon és kerthelyiségekben, mozik szuvas széksorai közt, vagy hegytetőn, barlangokban vagy vézna pincérnőkkel útszéli magányban a szokáksos alsószoknya-fellibbentések és kölönösképp a tikos szolipszizmusok benzinkúti vécékben és szülővárosa utcácskáin is,

akik kihúnytak nagy mocskos mozikban, álomra ébredten, a hirtelen Manhattenben, és kikászálódtak az alagsorokból a könyörtelen tokajitól másnaposan és a Harmadig Sugárút vas-álmainak rémségeitől dúltan és betámolyogtak a munkaközvetítő hivatalokba,

akik egész éjszaka vérrel teli cipőkben kóvályogtak hóbuckás dokkokon egy gőzzel és ópiummal teli szobába nyíló ajtóra várva az East Riverben,

akik nagy öngyilkossági drámákat szerkesztettek Hudson-menti sziklaparti lakásukban a hold háborúskék fénykévéje alatt, koszorúzza fejüket babér a feledésben,

akik megették a képzelet birkagulyását és felkérődzték a rákot a Bowery folyóinak iszapos fenekén,

akiket megríkatott az utcák románca míg tolták hagymával és rossz zenével megrakott targoncájukat,

akik ládákban ülve ziháltak a sötétben a híd alatt majd felkeltek hogy műhelyükben klavicsemballót konstruáljanak,

akik lángkoronásan köhögtek a Harlem hatodik emeletén a tuberkulózisos ég alatt a teológia narancsrekeszeinek sáncai közt,

akik egész éjjel firkáltak ringva és rengve rockandroll ritmusú lelkesült varázsigéket amelyek a sárga reggelben halandzsa-stancákká változtak át,

akik romlott húst fűztek tüdőt szívet lábat farkat borscsot és tortillát a tiszta növényi királyságról ábrándozva

akik hússzállító kamionok alá buktak egy tojást keresve,

akik lehajították óráikat a tetőkről az Időn-kívüli Örökkévalóságra szavazva és a következő évtizedben naponta ébresztőórák hullottak a fejükre,

akik egymás után háromszor nyiszálták el csuklójukat sikertelenül, majd abbahagyták és régiségkereskedést nyitottak, és bőgtek azt híve hogy öregszenek,

akik ártatlan flanel-ruhában elevenen égettek el a Madison-Square-en ólomnehéz versek záporában és a divat vas-regimentjének tintás zűrzavara közt miközben a hirdetések buzitündérei nigroglicerinesen sikítoztak és a baljósan intelligens szerkesztők mustárgázt leheltek rájuk vagy elgázolták őket az Abszolút Valóság részeg taxijai,

akik leugrottak a Brooklyni Hídról ez csakugyan megesett és ismeretlenül feledésbe merülve sétáltak el a kínai negyed levesszagú sikátorainak és tűzoltókocsijainak kísérteties kábulatában és még egy pohár ingyen sör se pottyan le nekik,

akik kidaloltak ablakaikből kétségbeesve, kiestek a földalatti ablakán, beleugrottak a szennyes Passaicba, négerekre vetették magukat, utcákon üvöltöztek, borosüvegcserepeken táncoltak mezitláb széttörték az 1930-as nosztalgikus európai német dzsessz-lemezeket felhajtották a whiskyt és a véres klóban nyöszörögve okádtak, fülükben nyögések és roppant gőzkürtök sivitozása,

akik végigszáguldtak a múlt országútjain egymás versenymotorosított autójú Golgotája börtön-magánya felé dutyi-dzsessz-romantikába átlényegülve,

aki átautózta Amerikát hetvenkét óra alatt hogy megtudja van-e látomásom vagy neked van-e látomásod vagy neki van-e látomása hogy megtudja milyen az Öröklét,

akik Denverbe utaztak, akik Denverben haltak meg, akik Denverbe tértek vissza és vártak hiába, akik őrködtek Denver felett és tűnődtek Denverben árván és végül odébbálltak hogy kitáruljon az Idő előttük és Denver most árva hősei nélkül,

akik térdre buktak reménytelen székesegyházaikban egymás üdvéért és fényéért és melléért imádkozva míg a lélek felragyogott bennük egy pillanatra,

akik szétroncsolták a börtönben szellemüket aranyfürtű förtelmes bűnözőkre várva, szívükben a valóság bája édes bluesokat daloltat Alcatrazhoz,

akik visszavonultak Mexikóba kábítószerezni vagy a Sziklás-hegységbe a gyengéd Buddhához vagy Tangiersbe fiúkhoz vagy a Southern Pacific vasútvonalon száguldozó fekete mozdonyra vagy a Harvardra Narcissusra vagy a Woodlawn-temetőbe hím-koszorúba fonódni vagy a sírba,

akik elmeorvosi vizsgálatot követeltek hipnotizmussal vádolva a rádiót és magukra maradtak őrületükkel és kezükkel és egy döntésképtelen esküdtszékkel,

akik krumplisalátával dobálták meg a New York Város Kollégiumának dadaizmusról értekező előadóit majd borotvált fejjel feltűntek a tébolyda gránit lépcsőin öngyilkosságról habrakolva és azonnali homloklebeny-műtétet követeltek,

és akiknek az inzulin kézzelfogható üressége helyett metrazolt elektrosokkot hidroterápiát pingpongot és amnéziát adtak,

akik rosszkedvükben tiltakozásképp csupán egyetlen jelképes pingpingasztalt borítottak fel, majd katatóniába süllyedtek rövid időre,

évek múlva vérparókájukat könnyeiket és ujjaikat leszámítva tökkopaszan tértek vissza a Keleti Part tébolydáinak őrei által meghirdetett és nyilvánvalóan őrült végítélethez,

Pilgrim State Rockland és Greystone hányásszagú termeibe, a lélek visszhangjaival pörlekedve, ringva és rengve éjféli magányos padon a szerelem archaikus kőasztalánál, az élet álma lidércnyomás, hold-nehéz kővé váltak a testek,

anyjukkal akit ............... végül, és az utolsó fantasziktus könyv kirepült az ablakon és az utolsó ajtó becsukódott hajnali négykor és válaszképpen az utolsó telefon falhoz csapódott és az utolsó bútorozott szobából kihordák az elme utolsó bútordarabját, a vécében egy sárga papírtekercs felszállt a drótkampóról és még ez is csak képzelgés, reményteljes hallucináció-forgácsnál nem több -

ó Carl, nem vagyok biztonságban míg te nem vagy biztonságban és te most valóban benne ülsz az idő abszolút állati szószában -

és aki ennélfogva végigfutott a jeges utcákon hirtelen megvilágosodás megszállotjaként, igenis készíthető arany az uráthidalásból a felsorolásból a váltakozó mértékből és a rezgő síkfelületből,

aki megálmodta és egymás mellé helyezett képekkel megalkotta az Idő és Tér testetöltött hézagjait, és becsalogatta 2 látható képzet közé a lélek arkangyalait és öszekapcsolta az alapvető igéket és összeillesztette a tudat főnevét és gondolatjelét és repesve megtelt a Pater Omnipotens Aeterne Deus érzetével

hogy újra alkossa a szegény emberi próza szintaxisát és időmértékét és némán és sugárzó ésszel és szégyentől remegve ott áll előtted és el-nem-ismerten is kizengi a lélek vallomását csupasz és végtelen fejében születő gondolatainak ritmusára,

az őrült csavargó és az Idő angyali homokos naplopója ismeretlenül is lejegyzi itt ami talán még elmondandó a halált követő időszakban,

és a rózsa ismét testet ölt a dzsessz kísérteties rongyaiban a zenekar aranyszarvú árnyékában és zengi Amerika csupasz szellemének szeretetsóvár szenvedését eli eli lamma lamma sabaktáni szaxofon szvitás mely megborzongatta a városokat egészen az utolsó rádióig

az élet költeményének abszolút szívével melyet saját testükből metéltek ki hogy legyen mit enni ezer esztendeig.



II

Milyen cement- és aluminium-szfinx lékelte meg koponyájukat és falta fel képzeletüket?

Moloch! Magány! Szenny! Rútság! Szemétládák és elérhetetlen dollárok! Lépcsőházak alján sivítozó kölykök! Hadseregekben zokogó fiúk! Parkokban síró vénemberek!

Moloch! Moloch! Moloch lidércnyomása! Szeretetlen Moloch! Csupa-ész Moloch! Moloch az ember vaskezű bírája!

Moloch a felfoghatatlan börtön! Moloch a keresztberakott lábszárcsont lelketlen fegyház és a bánat Kongresszusa! Moloch kinek épületei ítéletek! Moloch a háború kősziklája! Moloch a megszédített kormányok!

Moloch kinek szelleme színtiszta gépezet! Moloch kinek vére keringő pénz! Moloch kinek ujjai tíz hadsereg! Moloch kinek melle kannibál dinamó! Moloch kinek füle füstölgő sírgödör!

Moloch kinek szeme ezer vak ablak! Moloch kinek felhőkarcolói a hosszú utcákon végtelen Jehovák! Moloch kinek gyárai álmodnak és varyognak a ködben! Moloch kinek gyárkéményei és antennái megkoronázzák a városokat!

Moloch kinek szerelme végtelen olaj és kő! Moloch kinek lelke villamosság és bankok! Moloch kinek szegénysége a zseni fantomja! Moloch kinek végzete szexnélküli hidrogén-felhő! Moloch kinek neve Ész!

Moloch akiben magányosan ülök! Moloch akiben Angyalokkal homokozok! Őrültek Molochban! Faszt szopva Molochban! Szeretetlenül és férfiatlanul Molochban!

Moloch ki lelkembe korán benyitott! Moloch kiben testetlen tudad vagyok! Moloch ki felriasztott természtes önkívületemből! Moloch kit elhagyok! Felébredek Molochban! Az égből fény özönlik!

Moloch! Moloch! Automata-lakások! láthatatlan külvárosok! csontváz kincstárak! vak fővárosok! démoni iparágak! fantom-nemzetek! legyőzhetetlen tébolydák! gránit faszok! szörnyeteg bombák!

Megroppant a gerincük míg Molochot az Égbe emelték! Kövezetek, fák, rádiók, tonnák! felemelik a várost az Égig mely létezik és mindenütt ott van felettünk!

Látomások! előjelek, hallucinációk! csodák! önkívületek! sodródtak lefelé az amerikai folyón!

Álmok! imádatok! megvilágosodások! vallások! érzelmes zagyvaságból egész hajórakomány!

Áttörések! a folyón túlra! kiborulások és keresztre feszítések! sodródni az árral! Mámorok! Jelenések! Kétségbeesések! Tíz év állati sikolyai és öngyilkosságai! Agyak! Új szerelmek! Őrült nemzedék; az Idő szikláin mind lejjebb és lejjebb!

Igazán szent nevetés a folyóban! Mindnyájan látták! a vad szemek! a szent murikat! Elbúcsúztak! Leugrottak a tetőről! a magányba! integetve! kezükben virág! Le a folyóhoz! az utcára le!



III

Carl Solomon! Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol őrültebb avagy nálam

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol nyomorultul érzed magad nyilván

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol anyám árnyát utánzod

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol megölted tizenkét titkárodat

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol nevetsz e láthatatlan viccen

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol nagy írók vagyunk ugyanazon a borzalmas írógépen

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol állapodod súlyosra fordult a rádió is bemondta

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol a koponya képességei nem fogadják már be az érzékek kukacait

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol az utcai vénkisasszonyok melléből teát iszol

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol püfölöd ápolónőidnek a bronxi hárpiáknak a testét

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol kényszerzubbonyban sikoltozol hogy elveszted az Alvilág most folyó pingpongmeccsét

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol csapkodod a kataton zongorát a lélek ártatlan és halhatatlan ne ölhessék meg istentelenül egy felfegyverzett tébolydában

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol ötven új áramütés sem kergetheti vissza testébe a lelked mely az űrbeli kereszthez zarándokol

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol őrülettel vádolod orvosaidat és héber szocialista forradalmat tervezel a fasiszta nemzeti Golgota ellen

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol felhasogatod majd Long Island egét és feltámasztod eleven emberi Jézusodat az emberfölötti sírból

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol huszonötezer őrült elvtársad együtt elénekli az Internacionálé végső szakaszait

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol öleljük és csókoljuk az Egyesült Államokat takaróink alatt az Egyesült Államokat aki egész éjjel köhög és nem hagy bennünket aludni

Veled vagyok a Zárt Osztályon
ahol villanyozottan ébredünk a kómából saját lelkünk repülőgépeink bömbölése ébreszt fel a tető felett húznak el angyali bombákat jöttek ledobni a kórház megvilágosul képzelt falak beomlanak Ó csupacsont légiók egykettő ki innen Ó irgalmas csillagflitteres sokkja az örök háború beköszöntött Ó győzelem dobd le alsóruhádat szabadok vagyunk

Veled vagyok a Zárt Osztályon
álmaimban tengeri utazástól csöpögve sétálsz az autópályán Amerikán át, könnyesen érkezel kunyhóm ajtajához a nyugati éjszakában.

San Francisco, 1955-56

a darab

"A Madách Színház kamaraszínháza már régóta önálló úton járt, és most a szezon elején Örkény Színház néven végleg levált a nagykörúti intézményről. Mit is választhatott volna első premierjéül, mint a régi és az új művészet viszonyát is taglaló Sirályt? Ráadásul a darab a hagyományos színjátszás határán mozog: vannak ugyan jellemek és párbeszédek, de a jellemeket a hiány, a párbeszédeket pedig a megértés elégtelensége határozza meg: magányos emberektől népes a színpad.

Csehov műve jutalomjáték. Színház a színházban: a fiatal színész ifjú zsenit játszhat, a jól ismert színésznő ünnepelt dívát. Mása feketébe öltöztetett boldogtalansága és az anya-fiú viszony egyaránt a Hamletet idézi. Ám ez az utalásrendszer nem az elvárások szerint működik. Mása boldogtalansága nem metafizikai bánat; a lány arra vár csupán, hogy éjszín ruháját Trepljovnak vesse le - és meg is szűnne boldogtalansága. Az anya azért gonosz, mert retteg az öregedéstől. Az ünnepelt szerző modoros, az ifjú titán saját újításainak foglya lesz. A tanítónál nincsen jellegtelenebb szereplő. Mindenki szomorú és nevetséges. A Sirály egy zuhanás története. És ez a zuhanás tragikus is lehetne, ám a kitömött madárban már van valami komikus: a darab nem az elveszett boldogság siratása, hanem a siratás csapdájának a bemutatása."

Nekem mi a sirály? valahol olvastam, a sirály a szomorúság madara.. és egy zeneszöveg is hirtelen ide kapcsolódik: "Nézd a sirályt, milyen ostoba, nincs ott víz, ahová repül."  (Kiscsillag)
http://www.youtube.com/watch?v=6joT5AerWSU

Miért száll arra? Mi van arra, ahol semmi sincs? És ostoba-e egyáltalán, ha öntudattal száll a víztelen helyek felé...? Pont ez adja meg a reményt: igen, nincs ott víz, de az élet nem egyforma kétszer. Ők nem találtak, én találhatok, én képes leszek megtalálni. Őt is... Ott, ahol a part szakad, ahol nincsenek vizek, életek, mik tönkremehetnek, remények, amik meghalhatnak. Csak mi - csak a sirály és a szél.
http://www.youtube.com/watch?v=A7pQzPlJH8Y

nincs mára más...

Ádámmal ketten

Édentől nyugatra talállak.
Különös irányok, égtájak
hajolnak poros utak helyett
talpaim elé. Határ felett
omlik a pusztuló képzelet,
tiszta látomást, vihart, szelet
teremt kikopott emlékezet.

A szívemtől balra talállak.
Dadogó vallomásokból állnak
itt a vonalak szavak helyett.
Színek, formák, illatok felett
nincs nekünk hatalmunk, illemek
terheit levetett istenek
leszünk mi, Éden száműzöttjei.

ajánlás

Imé adok néktek hatalmat,
hogy a kígyókon és skorpiókon tapodjatok,
és az ellenségnek minden erején;
és semmi nem árthat néktek.

 

Lukács 10,19 – Károli Gáspár fordítása

Paulo Coelho Veronika meg akar halni című könyve kezdődik így. Érdemes olvasni, sajnálom, hogy nincs a kezemben a könyv, amikor csak szeretném, de hálát adok a digitalizált változatnak is... Veronika meg akar halni, tökéletesen üres élete semmit nem ad már, ami a holnaphoz kapcsolódna. Kérdeztem, igen: szabad ezt?

"Megszokta, hogy a férfiaknak megadjon egy bizonyos mennyiségű örömöt – se többet, se kevesebbet, csak amennyi feltétlenül szükséges. Soha senkire nem haragudott, mert az azt jelentette volna, hogy cselekednie kell, harcolnia az ellenféllel – aztán pedig tűrni az előreláthatatlan következményeket, mint például a bosszút.
Amikor már mindene megvolt, ami kellett, egyszer csak ráébredt, hogy nincs értelme az életének, mert minden nap egyforma. Úgy döntött hát, hogy inkább meghal."

Pedig legyen meg Az, ami elégedettséget, vagy boldogságérzetet ad. Nem feltétlen boldogság, csak az érzése. Játszani akarok valamilyen hangszeren. (...) Ami bennem ma egyelőre csak képzelt, jövőben megvalósítandó terv, egyszer életre kel. Persze, nem abban a formában, ahogy vágyom rá, mert miért is lenne így, hisz csak ember vagyok.. Harcolhatok addig, míg a tökéletes képzelt kép meg nem valósul, vagy megelégedhetek egy egyszerűsített változattal. (Nehéz döntés, látva körülöttem a következményeket: vagy belehalt, vagy belefásult.)
Ritka, édes és páratlan a tökéletes csoda, a végig megvalósított... : )

"– Úgy hallom, szeret zongorázni – mondta, mintha csak úgy mellékesen vetné oda.
– Az őrültek pedig szeretik hallgatni. Tegnap az egyik teljesen odavolt érte.
– Eduard. Elmesélte valakinek, hogy mennyire tetszett neki. Ki tudja, talán még az étvágya is megjön.
– Egy skizofrén, aki szereti a zenét? És elmeséli másoknak?
– Igen. De fogadni mernék, hogy nem is tudja, miről beszél."

A skizofrén jobban tudja a vágyait, mint az épelméjű társak. És az épelméjűség is nézőpont kérdése: mert ki szemében bolond az, aki szökőkutat, nyugalmat és szerelmet képzel egy háborús övezetben... Ha több lenne az optimista, "képzeljünk békét" ember, azok lennének elmebetegek, akik fegyverrel a kezükben harcolnak. Relatív, relatív.

"A Vitriol-mérgezés legszomorúbb következménye, hogy az érzelmek – úgymint gyűlölet, szeretet, szomorúság, lelkesedés, kíváncsiság – eltűnnek. A keserű embernek rövid időn belül nem maradnak vágyai. Sem élni, sem meghalni nincs kedve – és ez a legnagyobb baj.

Ezért van, hogy a keserű embereket mindig lenyűgözték a hősök és az őrültek: mert ők nem félnek sem az élettől, sem a haláltól. Mind a hősök, mind az őrültek közömbösek a veszély iránt, és bátran szembeszállnak vele, hiába próbálnánk őket lebeszélni. Az őrült öngyilkos lesz, a hős pedig mártírhalált hal egy igaz ügyért. A lényeg az, hogy mindketten meghalnak, míg a keserű emberek éjjel-nappal az egyik abszurditásán és a másik dicsőségén töprengenek. Ez erőt ad nekik, hogy átlépjenek a falon, és kicsit körülnézzenek a valóságban, de hamar belefáradnak, és gyorsan visszazökkennek a hétköznapokba."

Hatásosan megszüntethető a Vitriol-mérgezés, főleg a vörös holdtöltékkel, a csalánerdőkkel, a kerti kakukkokkal és emlékek hadával, amik táplálják a képzeletet. Amit megteremtek, megvalósul. Hiszem, ajánlom.

valami véget ért

Ákos

http://www.youtube.com/watch?v=v8x5uFEX0Zg&NR=1

Forró betonon hasalok
Távoli hang csak a gyász
Lassan lüktet egy ér
Fellobog halkan a láz
Sima tenyér a hátamhoz ér
Oh Csak játszik a szél
Tudom már messze vagy rég
Bennem minden halk szavad él

Refrén: Halott virágok illatát nyögik a fák
És megrázkódik a táj
Valami véget ért, valami fáj...

Ahogy fölém nő az éj
Álmodni nem hagy a vád
Ha becsukom fáradt szemem
Tekinteted az arcomba vág
Szemed tüzénél megvakulok
De lassan újra feljön a Nap
Nélküled semmi vagyok

Refrén: Halott virágok illatát nyögik a fák
És megrázkódik a táj
Valami véget ért, valami fáj.....

Pedig nem hittem el sokáig. Szerettem volna éltetni mindent magammal együtt. Végig. Csakhogy nem én vagyok a világ közepe, nem hozzám igazodnak az életek. Nekem kell. Az utóbbi három hónap rádöbbentett erre, vagy lehet csak most értettem meg a nyilvánvalót. Valami véget ért. Valami fáj. És ez már menthetetlen... A virágokról, a lóherékről mostantól más jut eszembe. Kellemes - kellemetlen új értelmet kap. Hiányzol - hiányoztok.

hidd el nekem...

Számadás - K.D.
Köszönöm. Emlékként mindig megmarad, bármi történhet. Nem állhat választóvonalként semmilyen halál, távolság, emberi ésszel felfogható vagy épp felfoghatatlan akadály. Ez nem levethető, eldobható, kegyetlenség lenne bármivel védekezni ellene. "Őrjít ez a csókos valóság,
Ez a nagy beteljesülés, Ez a megadás, ez a jóság." (Ady) Kulcsszó: megadás. Jut eszembe rögtön egy idevágó dalszöveg: "neki megadom magam" (Quimby)
http://www.youtube.com/watch?v=pzxvbwKaPIw

Felkavarom, felkavarodom. Akkor is megadom magam. Ha nem merem bevallani, könnyíthetek magamon azzal, hogy neki nem, ha addig élek sem, de magamnak igenis megadom magam. Félsiker - "átok a legszebb jelen is". Bár a következő soraival ebben a pillanatban nem értek egyet. Nem akarom elhagyni, épp azért, mert nagyon kívánom. És nem kell feltétlen a kívánalom alatt elkalandozni - kívánni a jelenlétet is épp olyan fájó... Miért szeret szenvedni? Rossz kód bennünk, nem, nem, ez így nem jó. Evidens = vágyom rá + ott van
Csak ezek a közbeavatkozások ne lennének ilyen ijesztően valóságosak.. Pedig rá kell jönnöm.. ez a valóság. A nincs jelentésébe fizikai, szellemi hiány tartozik, oké, lélekben velem van, mert elhiszem. Elhitetem magammal, hogy valamiképp meg tudjam érteni. Sovány vigasz, kilátástalan menekülés. Majd egyszer felnövök. Vagy egyszer majd megint olyan gyerek leszek, aki megérti. Valamilyen változás árán meg fog valósulni. Hidd el nekem...

I'm a dreamer...

http://www.youtube.com/watch?v=OoeHcgQiG_s&feature=related

Csak mert Tőled kaptam. És mert nem felejtek. Semmi jót, semmi fájót... (L)
Jelentsen ez mindig megkönnyebbülést, és csaljon csokiszínű mosolyokat arcaitokra.!

mea culpa

Választhatok különféle alternatívákat, csak a képzeletem szab határt neki. Egy biztos: már nem itt vannak, nem köztünk, mindegy is, milyen formában említem.
Mea culpa, mea culpa.. Én vétkem, én vétkem
Megbocsájtás? Lesz, igen, és nem csak azért, mert húsvétkor és pünkösdkor történt. Különös véletlen: 1. nőnap - húsvét ; 2. szenteste - pünkösd. Irigylem őket. Vallás az élet kezdetén és végén is (persze közben is).
http://www.youtube.com/watch?v=KG7Bs_BCC5w

Közben arra gondolok, mit hagytak itt.. Hagytak-e egyáltalán nekünk valamit? (Emlékeken kívül persze..) Szomorú. Talán ez itt maradt: (Sütő András Anyám könnyű álmot ígér)

"Októberi reggelen arra ébredek, hogy megérkezett az eső. Nem az égzengéses, váratlan lezuhanó, majd seregélycsapatként tovasurrogó gyermekkori zivatar, melynek változatairól Illyés Gyulának oly lélekmelegítő emlékképeit olvashattuk, a szerzővel együtt jólesőn csuromra áztatva magunk, visszakívánkozva - hányadszor? - a lehetetlenbe: odatartani fejünk egy réges-rég tovatűnt zápor zuhanya alá."

Talán ezt hagyták itt, talán visszavágynak ide, hozzánk, szeretnének még egyszer beszélni, illatokat érezni, tapintani, énekelni, bőrig ázni, vagy csak nézni, bámulni bele a szépségesszép... Önzőek vagyunk, Én legalábbis mindenképp. Akkor sem vagyok hajlandó megérteni, hogy jobb ott, mint itt, ha már teljesen magától értetődő.. "Minden most kezdődik el" - mondja Ákos. Minden abbamaradt ezalatt a pár hét alatt. Vagyis egy részem. Egy nagyon is meghatározó részem. Kit is siratok hát.....?

tizenhárom ima

nézz uram, rám, ki fájdalmat köszön

ismerős arcokba. nem vágytam otthontalan

magányok falai közé, züllött képű hűtlenek

szennyes városába, csak partokra, üres

fáradt meredek sétányokra, egyirányú

ismert tétovaságokra. hisz tudod, uram

könnyen válunk ártatlan gyilkosokká:

ismerted őt, fiad volt, bár rémisztően

földi és valóságos. jogodban állt elvenni

őt, őt akit legmerészebb álmodozásokban

sem mertem felismerni. képlékeny vágyaim

formáit színtelen ablakokban látom. sötét,

alaktalan angyalaid vezetni sem mernek

egyedül hagytál minket. engedd, uram

panaszomat sírni hozzád, ne emelj rám

vádló tekintetet.. kopognak az üres

csendben könyörgéseim, visszhangzik

fohász, ima – átkozlak, mégsem segítesz.

add vissza őt nekem… úgy vágyom sóhajod

puha melegére. szólj uram! uram, te vagy?

Azt akarom, hogy itt légy velem. Most akarom, most.. most...

Ma is, épp, mint akkor...

Szerda, április 13. Szombat, június 11. Mennyit ér az ember élete? Van-e őszinte szeretet, érdemes-e élni bármikor is, bárkiért is? Lehet-e igazán szeretni és szeretve lenni? Ezekre a kérdésekre nincs saját  válasz. Sohasem. Legyen az élet igazságos, vagy gyűlöletesen hazug, ami ki van róva, elkerülhetetlenül bevésődik az ember lelkébe. Mint egy stigma, egy jel, ami kitörölhetetlenül, fájdalmasan ég, éget, és egyre csak mélyebbre és mélyebbre vésődik, míg végül felemészt, és nem marad más az egykor virágzó tisztaságból, csak megöregedett lelkű, kiégett és életunt pára, kínzó enyészet. Lázadni? Ki ellen? Isteni törvények ezek. Meghalni nem lehet méltósággal. Méltósággal csak élni lehet.( „…”) Élni, szeretni, hinni alázatosan a jót, azt, ami segít túlélni a hétköznapok kegyetlenségeit. A szerdák talányait, a New York-i őszöket, a csütörtökök düheit, a napok végtelenül kínzó emlékeit, vagy a szombatok kínos nyugtatásait. Emlék. Átok, amely minden nap eszedbe juttatja, semmit nem érsz. Átok, amely elhiteti veled, volt, amikor jobban érezted magad. Volt, amikor megérte élni. ’Bizony mondom neked’, akkor sem volt jobb, de az emlék csalfa, hazug, csábít a merengésbe, a szédült találgatásokba, a bódult idézésekre. Nincs ok remélni, lesz jobb is, lesz elég erő túlélni az életet.

Következő szám: Kispál - Mennyország

http://www.youtube.com/watch?v=aUF9eWZqGRA

Ha van, ott vannak. Mindegy, milyen körülmények között jutnak oda. Nyugtat egyáltalán valakit a tudat? A hit? Igen. "S ha a fáradt ember kínjában elmerül, azt susogja néki: nem vagy egyedül!" Nyugalom Miatyánk, nyugtass minket mi Atyánk...

és egy pár üveg sörtől majd mindenki elfelejti ""

Köszönet annak a pár embernek, aki őszintén tud örülni minden sikeremnek. Hol tudok hálát adni? Valamelyik hangulatba estem. Vagy valamelyik kávéscsészémbe. Képzelgés indul: 10 csésze - 10 hangulat. Önkéntelenül esünk beléjük, és mindegyik más-más érzéseket vonultat fel. Kikötés: a csészék nem törnek össze, a csészék nem állhatnak egymáson, és egymásban! (Behatároltság, szelek, hideg, gondtalan boldogtalanság = üdv Péntek!)

Harminckettedik saját versem:

confessio

ne csak a hűvös estéken merj megölelni –

bízhassak benned, már csak engem láthatsz

tiszta tükrökben, múló nappalok borongó

eszméletében. szájaink éle összeforr, különös

érzékkel sejtek meg régi ízeket nyelvem

hegyével. képzelgések és valóság-testek

mára öntörvénnyel áramlanak idegeimen,

de nincs ami visszahozhatná a rég elfeledett

kedveseket. csak sajátommá engedem

magam változni, de tudd, bennem te már

egy vagy sejtek millióival. őrült sem vagyok,

ha magamban vétkezem, visszhangzanak

tág termeimben szavaid nyomtalanul,

de ma megértem minden akarásod.

imák zúgnak az esték csendjeibe, porból

 válik minden  anyaggá, míg éltet egy

nyári hajnal csókja záporozva és porrá

szelídült érintések zárnak végtelen ajtók

mögé. engedd útjainkat közéjük rejteni!

 A zene amúgy Kispál Disznók tánca.
http://www.youtube.com/watch?v=WesRyLTpSOI&feature=related

Élet a Földön

Nincs konkrét elképzelésem a bloggal kapcsolatban. Megmutatom, ami épp bennem van. Kávé habbal. Egyszerű, hétköznapi, kevergetésre szolgál.. Remélem, az agyakban is kering majd ez-az hozzá kapcsolódóan.

Szilágyi D. versének egy részlete:

'Akár a nap az esttől,
elválik test a testtől
és el a kéj a vágytól,
férfi és nő az ágytól,
az akarat a szótól,
el a cukor a sótól,
pokol a magas égtől,
befejezés a végtől,
a kezdet a nyitástól,
sírás a csitítástól,
az eszmény a valótól,
élő a meghalótól.' 

 Elválik a test a testtől, elmék, gondolatok rendezésére csak így van lehetőség. Egyedül vagy vele, de mégis egyedül. A különbség nem magától értetődő, de meg fogom magyarázni. Sohasem konkrétan, de ott lesz a sorok között.

Egyedül vagy vele, de mégis egyedül.