madarakról
vadludakat bámult az ablaküvegre tapadva.
onkológia, gyermekosztály. akkor ismertem meg.
még december volt, ahogy elkezdte. mesélt
hosszan, selyempapírból hajtogatott lélek
formájú égi madarakat. amikor havazott, mindig
rosszabbodott az állapota – a hideg vagy talán
a látogatások ritkulása tette. gyűlölte a téli
varjakat. halálmadár – suttogta undorodva.
néha napokig felé sem néztek. jobban
félt attól, hogy egyedül hagyják, mint a folyamatos
hányástól és fecskendőktől. olyan rideg
közömbösséggel viselt minden mellékhatást,
mintha kérte volna őket, de ha elfelejtkeztek róla,
magán kívül ordított a tehetetlenségtől. a hideg
fájdalmától. a hajhullása miatt egy barna sapkát
kapott: nyúzott, fakó, kötött darab volt,
valamelyik ápoló szedhette össze neki az
elhagyott holmik közül. szerette azt a rongy-
darabot. aludt vele, arcára húzta, keserűen
nevetett ilyenkor: úgy nézek ki, mint egy
keselyű!
április lett közben, esővel, széllel – sirályt
röptetett a negyedikről, gólyákról mesélt
és vándorsólymokról, s hogy egyszer ő is
hazarepül. nem várt sokáig. hét év telt el.
néha sétálok, máskor csak ülök körülötted,
madárzaj, tollsuhogás – képzeletjáték,
de valamikor a vadludak vissza-visszarepítik
annak az összetépett télnek az emlékeit.