ha hosszan utazom
nem alszom bele az álmaidba –
újabban csak említem, hogy néha eszembe
jutsz, kegyetlenség, mondod, de
én már félek a romantikus vallomásoktól.
szeretni csak józan ésszel kell, a szívedet
meg adtad volna nekem! – vágja hozzám
az, aki nem is látja a szívétől az eszét. nem
nevetek, sérthet a közönyöm, nem bánom,
csak engednél már el, vesznék már el
megint, gondolat-spirálokban és
utcasötétekben, mint amikor elkezdtük
ezt az egész kézenfogósdi játékot.
emlékszem, egyszerre szálltunk a
vonatra, te nagylelkűen cipelted a
csomagjaimat én meg vártam, hogy
elinduljunk végre. nem bírok várni,
utálom, ha nyírgelsén 100 percet
késik a debreceni gyors. téged sem
bírtalak végigvárni.
