esőben, hóban

madarakról


vadludakat bámult az ablaküvegre tapadva.
onkológia, gyermekosztály. akkor ismertem meg.
még december volt, ahogy elkezdte. mesélt
hosszan, selyempapírból hajtogatott lélek
formájú égi madarakat. amikor havazott, mindig
rosszabbodott az állapota – a hideg vagy talán
a látogatások ritkulása tette. gyűlölte a téli
varjakat. halálmadár – suttogta undorodva.
néha napokig felé sem néztek. jobban
félt attól, hogy egyedül hagyják, mint a folyamatos
hányástól és fecskendőktől. olyan rideg
közömbösséggel viselt minden mellékhatást,
mintha kérte volna őket, de ha elfelejtkeztek róla,
magán kívül ordított a tehetetlenségtől. a hideg
fájdalmától. a hajhullása miatt egy barna sapkát
kapott: nyúzott, fakó, kötött darab volt,
valamelyik ápoló szedhette össze neki az
elhagyott holmik közül. szerette azt a rongy-
darabot. aludt vele, arcára húzta, keserűen
nevetett ilyenkor: úgy nézek ki, mint egy
keselyű!

április lett közben, esővel, széllel – sirályt
röptetett a negyedikről, gólyákról mesélt
és vándorsólymokról, s hogy egyszer ő is
hazarepül. nem várt sokáig. hét év telt el.
néha sétálok, máskor csak ülök körülötted,
madárzaj, tollsuhogás – képzeletjáték,
de valamikor a vadludak vissza-visszarepítik
annak az összetépett télnek az emlékeit.